Végre egyszer normális időben hazaértem. Nagyon unom már, hogy hetek óta a gyárban élem az életemet. Semmi ünnepi hangulatom sincs, nem érzem a Karácsony közeledtét, csak az ólmos fáradtságot. Jó lenne pihenni, de van még egy hét, ami valószínűleg ugyanilyen húzós lesz. Az emberek enni akarnak, az ünnepek alatt dupla annyit, mint egyébként, ezért nekünk dupla annyit kell dolgoznunk, mint egyébként, hogy legyen a bolti hűtőkben mindenféle kaja. Az enyémben meg szinte semmi, mert mikor is menjek bevásárolni….
Igazából talán nem is a munkával van a bajom, hanem a légkörrel. A klikkek csatározásaival, amiből olyan nagyon szeretnék kimaradni, de ez egyszerűen lehetetlen. Ahol sok nőt összezárnak egy szűk helyre, ott minden van, csak békesség nincs.
Az otthonom lenne az a hely, ahol feltöltődöm egy kicsit, de mostanában elég keveset tartózkodok benne. Egyelőre a kutyám még megismer, de ha ez így folytatódik, hamarosan már be sem enged a lakásba.
Na ja… talán éppen ez az egyik ok, amiért az ember szeretne – legalább lélekben – remetévé válni : (
Ez nagyon igaz, aki megpróbál kimaradni, azt kikezdik a többiek, de amúgy meg egy idő után képtelenség kimaradni.
Nehéz ügy ez, még szerencse, hogy itthon legalább békesség van.
„Egyelőre a kutyám még megismer…” : ))
… ez cuki tőle! Ebből is látszik, hogy a kutyákra lehet számítani!
Mi nők… én is utálom magunkban ezt a torzsalkodás-gént : ( Egyre kell vigyázni, minél inkább képes vagy a dolgok fölött állni, a többiek annál inkább kikezdenek, naná, a legtöbben igazándiból szeretnének kimaradni a balhéból, de nem bírnak magukkal, így aztán irigylik, akinek valahogy mégis sikerül.